A cserépkályha története

2011-01-30

A cserépkályha eredete, története

 

A kályha meghatározása: szobai, zárt tűzterű fűtőberendezés.

 

Történelmi visszatekintés

A hagyományos cserép elemekből rakott kályhát a paraszti lakáskultúra keretei között mindig külső fűtéssel építették.

A kályha teste a szobában volt, száját a konyha–szoba közötti falba vágták, a konyha felől tüzelték.
Így a szobát megkímélte a fűtőanyagok hulladékától, hamujától csak úgy, mint a füsttől.
A kályha a középmagyar háztípus jellegzetes, egykor általánosan használt fűtőberendezése, de a későbbi fejlődés során a nyugati háztípus lakásaiban is általánossá vált.
Észak Itáliában és Dél Németo.-ban bontakozott ki a kályhaépítés középkori gyakorlata a hypocaustumos, külső tüzelésű lakóházfűtés szintén antikvitásban gyökerező elvének felhasználásával.
A kezdetben főúri, kolostori alkalmazású kályhafűtésű lakóhelyiség a középkorban a német parasztsághoz is eljutott.
A korábbi egységes, az embert, állatot, takarmányt egybefoglaló csarnokszerű épületekben elkülönítették a kályha beépítése után az emberi tartózkodásra szolgáló lakóteret, vagy ahol korábban belső kemencés fűtésű lakóhelyiség volt, ott az konyhává degradálódott, és az épületet a külső fűtésű, tiszta levegőjű térrel növelték.
Ezzel sajátos közép-európai lakóházfejlődés és lakástípus bontakozott ki, amely a 20. sz. közepéig a paraszti lakáskultúrát mind szélesebb körben befolyásolta.
Hazánkban a királyi udvar, vezető egyháznagyok, főnemesek és kolostorok építkezései révén a 13–14. sz. során meggyökeresedett a kályha alkalmazása, használata.
Egyfelől importcikként hozták be, másfelől a nagy gótikus reneszánsz építkezések idején európai szinten is jelentékeny szerepű műhelyek alakultak ki.
A 15. sz. utolsó harmadától az árutermelő körzetek tehetősebb mezővárosok polgárai, gazdag parasztjai is alkalmazták a kályhafűtést.
Erre engednek következtetni a 16. sz. folyamán elpusztult településeink szórványleletei, valamint a Kecskemét környéki, Tolna m.-i, tisztántúli (túrkeve–mórici stb.) s a Dunántúlon végzett régészeti lakóházfeltárások, amelyekben számos külső fűtésű kályha maradványai kerültek napfényre.
A kályhafűtés paraszti közösségekben való elterjedése a 15–16. sz. fordulója körüli sajátos hazai gazdaságtörténeti–társadalomtörténeti fejlődés eredménye.
A hazai paraszti anyagi műveltség számos elemével együtt a kályhafűtésű szobák alkalmazása is a szűkebb és tágabb környezetünkben forradalmi jelentőségű változásokat jelez, ami mögött az agrár-árutermelés belső fejlődésünket meggyorsító, fellendítő hatása mutakozott meg.
Az ásatások tanúsága szerint, valamint a napjainkig fennálló lakóházak bontásánál észlelhető jelenségekből arra lehet következtetni, hogy kezdetben, de még a 18. sz.-ban is általánosak voltak a földre vagy egészen alacsony padkákra rakott kályhák.
A 19. sz.-ra általánossá vált s napjainkban az utolsó fennálló hagyományos típusú kályhák viszont ülő magasságú vagy valamivel nagyobb falazott padkákra épültek.
A recens vizsgálatokból két fő típusa volt felderíthető a mo.-i kályháknak.
A Kisalföldön, Komárom térségében, a Bakony–Vértes közötti területen, valamint Veszprém és Fejér m.-k találkozási zónájában fekvő, fél hengerre, koporsófödélre emlékeztető alakban rakott kályhák terjedtek el.
Az ilyen kályhaformát őrizték meg ugyanebben a térségben a külső fűtésű agyag-sárkemencék.
Általánosan elterjedt volt az álló hasáb alakú kályhák alkalmazása. Ezeket négyzetes alapra 4–6 kályhaszem szélességben, 3–6 sor magasságban kocka, hasább alakú testtel építették fel.
Ezt a tagolt felületű párkányzattal fogták össze, majd szűkebb négyzetes vagy kör alapú felső hasábbal vagy hengerrel egészítették ki, amelyet a hőátadást fokozó, csipkézett szélű pártázattal láttak el.
A kályha tüzelőnyílása az alsó hasábtagozatba nyílt.
Ritkán építettek be külön füstcsatornát a kályhaszáj fölé, amelyet agyagcsövekből készíttettek, ez is az alsó hasábtesthez csatlakozott.
A felső rész csak a láng tűzterét magasította, nem volt a falhoz, kéményhez bekötve.
A kályhák száját, esetleges külön kiépített füstjáratát sárból készült előtével, tévővel, illetve agyag, tégla dugóval zárták be szükség szerint.
A kályha szája nyitva állt, ha tüzeltek benne. Ha a láng ellobbant, csak izzó parázs maradt a tűztérben, a tévővel lezárták, hogy jól tartsa a meleget.
A kályha tüzének kezeléséhez piszkavasat, szikrafogó csipeszt, hamukihúzó kaparót, esetleg kis lapátot használtak.
A kályhákat gyakran falócával vették körül, hogy melléülve közvetlenül élvezhessék a sugárzó meleget.
Az Alföldön, a Dunántúlon, a Kisalföldön azonban nagyon sokszor hiányoznak az ülő alkalmatosságok a kályhák mellől.
A kályha összeállításhoz használt cserépelemek is sok változatosságot mutatnak.
A 19. sz. vége, a 20. sz. eleje körül Tolnában még használatosak voltak az öblös edény-, ill. ivópohárszerű kályhaszemek, bár itt is az utolsó tanulmányozható példányokon már a négyszögletes, behajló peremű, tányérszerű elemekkel együttesen kerültek alkalmazásra.
A 19. sz. és 20. sz. általánosan alkalmazott kályhaszeme ez volt. Ebből szögletes és hengeres, sőt félgömb vagy csonka kúp alakú testek is könnyen rakhatók voltak.
A félgömb, csonkakúp alakú kályhák, a magyar nyelvterületen nem maradtak fenn, de a szomszédos boszniai, horváto.-i archaikusabb körzetekben, valamint a Felföldön a felső Garam, ill. a Vág völgyében a közelmúltig tanulmányozhatók voltak.
Egykori szélesebb körű elterjedésüket hazai boglyakemencéink formái feltételezhetővé teszik.
A 18. sz.-tól szaporodott a mintás, domborműszerű díszítésű vagy teljesen sima felületű nagyobb táblákból összeállított kályhák száma.
Kályháink racionálisabb használatára a 19. sz. második felében egyre több helyen alkalmazták a sütő-melegítőfülkék beépítését.
Ezek vaslemez fiókokként a szoba felől kallantyús ajtóval lezárhatóan mélyültek a kályha tűzterébe.
Burgonyát sütöttek bennük, ételt melegítettek. A kályha építőelemeit fazekasmestereink sokféle technikai kivitelben készítették.
Készültek fekete, vörös mázatlan kályhaszemek, valamint fehér, sárga, barna, lilás mázzal is.
A legáltalánosabb a zöld mázas kályha-csempeszem volt. Ezeket néha írókás, fröcsköléses, folyatásos díszítéssel is elláthatták, leggyakrabban az alapszínnel megegyező, de lényegesen világosabb árnyalatú díszítéssel tarkították a kályhaszemek felületét.
A síklapú csempékből rakott kályhán gyakoriak voltak a különféle barokkos, klasszicizáló reliefszerű domborművek.
A domborműves felületű csempék egyébként csak a kályhapárkányzatoknál voltak gyakoriak, ezeken különféle virágmotívumokat használtak.
Itt kell utalni arra, hogy azok a sík, domborműves kályhák, amelyeket a kandallók építéséhez használtak fel, nem kerültek népi környezetben zárt tűzterű kályha építésénél felhasználásra.
A kályhákat maguk a szemeket, csempéket készítő fazekasok vagy kályhásmesterek rakták, állították fel.
A kályhaszemek a kályha felületét lényegesen megnövelték, gyorsították a hőkicserélődést, a falazáskor alkalmazott meglehetősen vastag sározás viszont jó hőtároló közegként szolgált.
A kályha a 19. sz. végén általános volt a Kisalföldön, a Dunántúl egészén, a Duna-kanyar É-i szomszédságában, az Alföld ÉNy-i sávjában Pest környékén, a Cserhát D-i előterében, valamint egy-két hagyományőrző körzetben, mint pl. a Hartán élő németeknél.
Egyebütt a 18–19. sz. fordulóját megelőzően vagy ezt követően áttértek a boglyakemencék építésére.
Erre utal az a tény, hogy az 1850-es években Kecskeméten a legidősebb nemzedék még emlékezett a szemes kályhák használatára, ill. olyan hagyományosan boglyakemencét használó megye, mint Csongrád a 19. sz. elején még az árlimitációban többféle csempetípussal s a kályharakással is részletesen foglalkozott.
Az I. világháborút követően az archaikusabb vidékeken sem igen építettek új házakban kályhákat.
A hagyományos tüzelőanyagok háttérbe szorulása, a tüzelőanyag-kereskedelem országos kiépülése, különösen a kőszén, lignit általánosabb használata a kályha visszaszorulásával járt.
A két világháború között sok átmeneti megoldás is létrejött. Használatba vettek vaslemezes takaréktűzhelyekkel egybeépített kályhákat.
Építettek belső fűtésű kályhákat, vagy gyári csempékből rakattak hagyományos külső fűtésű kályhákat.
A 19. sz. második felében, utolsó harmadában készültek vasöntő manufaktúráinkban külső fűtésű vasöntvény kályhák is.
A termelőszövetkezetek megszervezése utáni nagy életformaváltozást követően teljesen szórványossá vált a hagyományos kályhák használata.
Az egészen idős emberek tartottak fönn néhányat. A kályha használata, építési gyakorlata a polgárosultabb, árutermelő paraszti életmód jelzőjeként épült be népi kultúránkba.
A 400–450 éves paraszti kályhahasználat a magyar nép műveltségének sajátos közép-európai kapcsolódású rétegéhez tartozik, nálunk K–Közép-Európában betöltött szerepét, helyét világítja meg.
A hazai kályhák közvetlen rokonai horvát, szlovén, osztrák, morva, szlovák nyelvterületeken találhatók meg.
A kályha szó a késő középkorból személynévként a 15. sz. végéről mutatható ki. Kahlya, Khohla alakváltozatai is éltek.
Eredetileg a kályha egy-egy szemét, edényét, csempéjét jelentette csak, később az egész fűtőberendezés teljes értékű nevévé vált.
Ezért az írásos forrásokban kályhás kemence, kályhakemence stb. alakváltozatok szerepelnek.
A magyar kályha szó a német kachel alakkal, ill. előzményeivel függ össze, mégpedig a közép-felnémet kachele, kachle, kachel változatokkal, amelyeknek az ófelnémetben chachala előzménye volt.